Egy szép nyári napon, Dugóék függőágyában ringatózva, Molnár Zsófi a következő mesét mesélte nekem: "Van egy hercegi pár, a hercegnőt Andreának hívják, a herceget pedig Csabának. Van nekik két gyerekük, egy hercegkisasszony, akinek piros rubin fülbevalója van, és egy ifjú herceg, aki még igen kicsike." (Tényleg így mesélte, akkor tudtam meg, hogy Smicut Andreának hívják.) A mese többi részét elfelejtettem, de nem is ez a lényeg, én most a hercegkisasszonyról szeretnék mesélni nektek:

Zsófia Helka most kezdte az első osztályt, de az ő esetében ennek nincs különösebb jelentősége, már jó ideje kitűnően olvas, sőt írni is megtanult. Szépen rajzol és fest, egyaránt jól forgatja a színes ceruzát, a pasztellkrétát az ecsetet.

Szombatonként tornára jár, utána, ha úgy adódik, szívesen beáll a nagyok közé petankozni. Oda kell dobni? - kérdezi ártatlanul, aztán csak néznek a rutinos versenyzők: nini, a Zsófi vezet!

A klasszikus hercegkisasszonyokkal ellentétben soha nem nyafog, akkor sem sír, ha oka lenne rá: hatalmasat zakózik a bicajjal, de ő csak annyit mond: Hoppá!

Rendkívül önálló, nyáron két hetet töltött Szálkán, táborban, a szülei nélkül, és nagyon jól érezte magát. Nyáron megmászta a Hargitát is, végig tartotta a lépést a felnőttekkel, még köveket és egyéb dolgokat gyűjteni is maradt ereje. (A kövek szeretete családi vonás, az Attila utcai rezidenciában hatalmas dán kövekbe botolhat az odalátogató, ha nem elég ügyes. A gyűjtés úgyszintén, hercegi atyja is gyűjtő ember hírében áll, lásd: spiccvas, banáncímke)